A király és az állam Mezopotámiában

Az újévi ünnep Mezopotámiában:

• A legnagyobb mezopotámiai ünnep, melyet minden nagyvárosban a helyi főisten tiszteletére rendeztek, az újév ünnepe volt.
• Különösen ünnepélyes volt az a szertartás, amelyet Babilonban tartottak Marduk isten tiszteletére a mi márciusunk és áprilisunk határán. (Náluk ilyenkor kezdődött az újév)
• Minden mezopotámiai városból Babilonba özönlöttek a zarándokok, magukkal hozták helyi isteneik szobrait, s ezenkívül ajándékaikat és áldozati állataikat is.
• A két hétig tartó ünnepségek fő célja az volt, hogy biztosítsa a bőséget és egészséget a következő esztendőre.
• A szertartások során az ötödik naptól fontos szerep jutott magának az uralkodónak is.
• A király délelőtt megjelent a főtemplomban, melyet Észagilának hívtak.
• A szertartást vezető pap hozzálép és leveszi a fejéről a koronát, elveszi tőle a hatalmi jelvényeket, és arcul üti → a királynak könnyező szemmel kell megbánnia vétkeit → senki nem gondol arra, hogy a pap lázadó lenne, vagy eszüket vesztették volna → mindenki tudja, hogyha a szertartás elmaradna, Marduk megharagudna, haragja nyomán pedig "feltámadna az ellenség, és letaszítaná a királyt a trónjáról."
• A király eközben a földön fekszik, és fennhangon mond imád.
• A király csak ezután kapja vissza hatalmi jelvényeit, és a Mardukot helyettesítő pap ismét a trónra ülteti.
• A nyolcadik napon tartották az ünnepi felvonulást; a király a kezét nyújtotta Marduk szobrának, hogy meghívja a menetbe, és az "újévi ünnepségek háza" nevű templomban rendezett szertartásokra.
• Ez a "kézfogás" szimbolikusan azt jelentette, hogy a királyt az isten földi helytartójának kell tekinteni.
• Marduk szobra Babilónia állami függetlenségét jelképezte, ezért Babilon idegen hódítói mindenekelőtt ezt a szobrot hurcolták el hazájukba, hogy a lakosság számára nyilvánvalóvá tegyék leigázottságát.
• A "kézfogás" szertartás után a király elindult ünnepi menetben, melyben díszes arannyal átszőtt köntösben vitték Marduk szobrát isteni hitvesének, Szarpanítunak, fiának Navúnak és más isteneknek szobraival együtt.
• Útközben megálltak a "Sors szentélyében", ahol kijelölték a következő évre szóló feladatokat → ez volt a "sorsok meghatározása".
• Az újévi ünnepségek utolsó szertartását a toronytemplom legfelső szintjén tartották.
• A főpap és a főpapnő itt az isteni párt, Mardukot és Szarpanítut helyettesítette, s szertartásosan eljátszotta a két isten szeretkezését, melyből felfogásuk szerint a világ javai keletkeztek.
• Ugyanilyen "szent nász" szertartást a sumer idők óta tartottak különféle népek különféle városaiban, mindenhol az adott nép főistenének és termékenységi istennőjének szerepeltetésével.

Az államszervezet kialakulása:

• A kezdetlegesebb királyságokban a király törzseket, nemzetségeket fog össze, utasításait az egyes törzsfőknek, nemzetségfőknek küldi el.
• Háború esetén a törzsek, nemzetségek szerint tagozódik a had, eszerint fizetik az adót, törzsenként telepednek le egyes területekre.
• A fejlettebb államokban az uralkodó a városok és egyes területek élére elöljárókat helyez, akik fölé esetleg kerületi elöljárókat, főhivatalnokokat nevez ki.
• Az egymás alá rendelt hivatalnokok, elöljárók, akik feletteseiknek köszönhetik hatalmukat, s védelmül nélkül újra lesüllyednének, a központi utasításokat engedelmesebben továbbítják és hajtják végre, mint a függetlenebb törzsi vezetők.
• Előfeltétele, hogy az emberek teljesen letelepedett életmódot folytassanak.
• Az ókori Keleten a területi államszervezés a városállamokban jött létre.
• Az első birodalmak ezeket a városi szervezeteket egyesítették.
• A III. évezred végén, az ún. III. Úrdinasztia idején már a modern államszervezeteket megszégyenítő hivatalnokrendszer épült ki.
• A termelés minden fontos adatáról napi, havi és éves kimutatásokat vezettek.
• A különböző területekről a központba befutó részletes információkat az újabb döntések előkészítése során felhasználtak.
• A döntések meghozatala után ugyanazokon a "csatornákon" keresztül az információk (utasítások) szétáramlottak az országban.
• A különféle raktáraknak, szántóföldeknek illetve a szállításnak külön hivatalnok rendszereik voltak.
• A kétféle szervezés - rokoni és területi elvű - egymás mellett is létezhetett.
• A Mezopotámiába benyomuló nomádoknak továbbra is törzsi vezetőik, sejkjeik parancsoltak, s ezeken keresztül kapcsolódtak közvetlenül a király alá, akinek földműves népét a területi elven szervezett hivatalok irányították.
• A nagy "világbirodalmak", amilyen az asszíroké vagy perzsáké, ugyanazzal a problémával találkoztak, mint a városállamokat egyesítő kis birodalmak uralkodói: különféle szervezetű, hagyományú területeket (most már országokat) kellett eggyé olvasztaniuk.
• Lehetséges megoldás volt a régi uralkodók meghagyása a trónjukon, ha hűségüket, katonai támogatásukat és adójukat biztosítva látták.
• A nekik szolgáló hivatalnokszervezet így a királyon keresztül bekapcsolódott a birodalmi szervezetbe.
• Költségesebb, de biztosabb módszer volt a különböző királyságok teljes beolvasztása a birodalomba, az uralkodók lecserélése helytartókra.
• A régi hivatalnokokat középső és alsó szinten továbbra is alkalmazni lehetett.
• A teljes beolvasztást szolgálta az asszíroknál, vagy az Újbabiloni birodalomban az egész népcsoportok áttelepítése.

A mezopotámiai király:

• A mezopotámiai királyokról úgy gondolták, hogy az istenek akaratából uralkodtak, sőt, sokukról azt terjesztették, hogy istenektől származtak vagy egyenesen maguk is istenek, félistenek (pl.: Gilgames).
• Az emberek úgy gondolták, hogy a király erőnlététől, cselekedeteitől, az általa végrehajtott szertartásoktól függ az egyszerű emberek boldogsága, jóléte is.
• Ezekhez hasonló elképzeléseket és szertartásokat Mezopotámián kívül, Kínától Rómán keresztül Amerikáig számos korai civilizációban találunk.
• Ebből következik, hogy ha a társadalmat súlyos csapás érte, azt sokszor az uralkodó helytelen viselkedésével, kifáradásával, megöregedésével magyarázták.
• Ezért előfordult a korai civilizációkban, hogy a vezetőt meghatározott uralkodási év leteltével vagy betegsége esetén szertartásosan megölték, hogy az uralkodási képességek fiatal, erős testbe szállhassanak.
• Ám a királyi hatalom megerősödésével a királyok helyetteseket állítottak, akiket maguk helyett áldoztattak fel (pl.: a babiloni birodalomban).
• Az uralkodó ellen még akkor sem volt szokás fellázadni, ha kegyetlen zsarnok volt, hiszen ezzel egyben az istenek ellen is lázadtak volna.
• A hódító uralkodók törekedtek arra, hogy a meghódított népekkel elfogadtassák magukat, mégpedig olyan módon, hogy magukat tüntessék fel az istenek kiválasztottjának.
• A meghódítottak istenszobrait elhurcolták fővárosaikba, jelezve, hogy a korábban tisztelt isten "elköltözött", elfordult híveitől, és a hódító mellé állt.

Az információ szerepe az ókori Keleten:

• A nagyobb kiterjedésű államokban nagyon fontos volt a megfelelő úthálózat kiépítése, a hírközlés megszervezése.
• A közmunkákkal felépített utak a katonaság, az adók és a hírek szárazföldi közlekedését biztosították.
• Egy birodalom léte függhetett attól, hogy egy ellenséges támadásról a központ idejében értesül-e.
• Az úthálózat mentén, napi járóföldre egymástól állomásokat hoztak létre szállóhelyekkel, étkezési lehetőségekkel, váltott lovakkal.
• A futárok állomásról állomásra rohanva szállították a fontos híreket a központtól és a központba.
• Az első ilyen állomás - szervezetet a perzsák építették ki.

Az ékírás megfejtése:

• Már az 1810 - es években sok ékírásos táblát ismertek a tudósok, de ezekről még azt sem lehetett biztosan tudni, hogy egyáltalán írást tartalmaznak - sokan díszítménynek nézték.
• A legfontosabb első lépéseket egy angol katona, politikus és diplomata, Rawlinson tette meg.
• Egy alkalommal a mai Irán területén utazott, Mezopotámiától keletre, a Zagrosz hegységben.
• Itt pillantotta meg a behisztuni sziklafalba vésett feliratot, mely 20 méter hosszú, 7 méter magas volt, és 50 méter magasságban volt az alja.
• A szinte megközelíthetetlen feliratot egy vállalkozó kedvű kurd fiú másolta le a számára.
• A felirat érdekessége az volt, hogy egymás alatt 3 nyelven is szerepelt ugyanaz a szöveg.
• A megfejtéskor feltételezések sorozatából indult ki.
• Először is feltételezte, hogy az egyik szöveg, mely kevés jelből állt, kései, hangjelölő írás, és így óperzsául van.
• Feltételezte azt is, hogy a leggyakrabban ismétlődő hosszabb jelcsoport királynév lehet.
• Az óperzsa nyelv nem volt teljesen idegen, hiszen perzsául beszélnek ma is Irán nagy részén, és jól ismertek voltak a különféle perzsa királyok nevei.
• Kibetűzte Dareiosz (Darayavaus), Hystapes (Vistaspa) és más királyok óperzsa neveit.
• Az így megismert betűk segítségével 1835 és 1848 között lassan - lassan kibetűzte az egész óperzsa szöveget.
• A perzsa írás megfejtése azonban önmagában nem nyújtott kulcsot az akkád nyelvű szövegek megfejtéséhez.
• Ezeket már csak azért is nehéz volt megfejteni, mert sokkal többféle jelet használtak, mint a perzsák.
• Gyanítható volt, hogy ebben az esetben egy jel nem egy hangot, hanem egy - egy szótagot, esetleg fogalmat jelent.
• Ráadásul ugyanaz a jel különféle szótagokat és egymástól eltérő jelentésű szavakat is jelentett egyszerre.
• De előfordult, hogy helyenként nem is szót jelentett, hanem csak arra utalt, hogy a következő fogalomjel milyen típusú fogalomra vonatkozik.
• Segített viszont az, hogy - helyesen - feltételezték, ennek a szövegnek ugyanaz a jelentése, mint a már megfejtett óperzsának.

• Másrészt Ninivében találtak "tankönyveket", kézikönyveket, melyeket az írnokok használtak, és melyek segítségével a modern kori régészek is "megtanulhatták" fokozatosan a bonyolult akkád írást.
• Ez az 1850-es évekre sikerült, nagyjából akkor, amikor a Gilgames eposz első "példányai" előkerültek Ninive romjai alól.
• 1872-ben kezdte el kibetűzni George Smith, egy bankjegynyomdai vésnök, aki hobbiként érdeklődött a régi írások iránt.
• Az akkád - babiloni Gilgamest sikerült elolvasni, de a később előkerülő sumér változatokhoz újabb erőfeszítéseket kellett tenni.
• A sumért sokáig használták akkád anyanyelvű írnokok is a tudomány és vallás nyelveként, ahogy a középkorban a latint alkalmazták.
• Ninivében sok olyan szószedetet, szótárat találtak, melyek a sumér fogalomjeleket fordította át akkád jelekre.
• Ezek segítségével sikerült a sumér jeleket megfejteni a 20. század elejére.

Az írás kialakulása:

• Nem jöhettek volna létre az ókori államok az információk megfelelő rögzítése és továbbítása nélkül.
• A beszélt szó és a szájhagyomány már nem volt elég.
• Akárhány hivatalnok sem lett volna elég ahhoz, hogy fejben számon tartsa a központba beadott termékek fajtáit, mennyiségét, pontosan, torzítás nélkül továbbítsa a központi rendelkezéseket, a hivatalnokok jelentéseit, megszabja különböző nyelvű és kultúrájú lakosság számára a követendő törvényeket egy ország minden pontján.
• Ehhez már kellett a rögzítés, az írás, az adminisztráció.
• Az írás kellett ezenkívül olyan emberek szerződésének megkötéséhez, akik rokoni kapcsolatban nem voltak egymással, családi kötelékek nem szorították rá a vállalások betartása.
• Az írás megjelenése a beszéd kialakulásához mérhető "információs forradalom".
• Az élő beszéd ugyan pontosabb, de az írás időben és térben sokkalta messzebb tud eljutni.