Az újkőkor

Nomádok:

• A nomádok azok, akik csak állattenyésztéssel foglalkoznak, de földműveléssel nem.
• Olyan területeken éltek - élnek ma is - ahol kevés a csapadék (évi 100 - 200 mm) vagy a napfény a földműveléshez.
• Például: az eurázsiai sztyeppéken (mint a hunok, a kunok, az ősmagyarok, a mongol tatárok), a Közel - Kelet félsivatagos vidékein (mint az arabok és a zsidók), az afrikai szavannákon (mint a hottentották), Észak - Eurázsiában (mint a rénszarvastenyésztő lappok).
• Ezeken a helyeken a terület nagysága pótolta a termelékenységet: 1 - 1 térség legeltetése után állataikat tovább hajtották.
• A vándorló életformának megfelelően kevesebb a tárgyuk, mert "útközben" megoldhatatlan az előállításuk

• A nomádok nem tudnak meglenni önmagukban, mindig földműves kultúrák körül mozognak, velük kereskednek - ha nincs mód kereskedni - tőlük rabolnak.
• A nomádok Japántól Nyugat - Európáig, Egyiptomig mindenhol fenyegették rablótámadásaikkal a legkülönbözőbb történeti korszakokban, nem csak az egyszerű termelőket, de a civilizációkat is.
• Gazdasági gyengeségükkel szemben, életmódjuk miatt katonailag nagyon erősek.

Egy természeti nép ajándékozási szokásai:

• A Trobriand - szigetek nevű szigetcsoport Ausztráliától északra, Pápua Új - Guineában található.
• Sok apró szigetből áll, némelyiken több, másokon kevesebb kis falutelepüléssel.
• Ezek a szigetek és falvak egy sajátos ajándékozási rendszert alakítottak ki az évszázadok folyamán, amit kulának hívnak.
• Ennek során kétfajta árucikk - és csak is ez a kétfajta - utazik folytonosan, egymással ellentétes irányban - az óramutató járásával megegyezően vonul állandóan.
• Az egyik: a szoulavának nevezett, vörös kagylókból készített hosszú nyaklánc.
• A másik: a mwali, azaz fehér kagyló-karperec → az ellenkező irányban mozog.

• Mindkét áru - a zárt körvonalon saját irányában utazva - útja során találkozik a másikkal, és állandóan elcserélődik.
• Ezt a vándorlást, csakúgy, mint a kereskedelmi ügyletek minden egyes részletét egy sor hagyományos jogszokás és megegyezés rögzíti illetve szabályozza.
• Az ajándékozás egyes műveleteihez bonyolult mágikus rituálé és nyilvános szertartások kapcsolódnak.
• Minden szigeten és minden faluban többé - kevésbé korlátozott számú ember vesz részt a rituális ajándékozásban → megkapja a javakat, rövid ideig magánál tartja, majd tovább adja őket.
• Minden résztvevő időről időre - bár nem rendszeresen - hozzájut egy vagy több mwalihoz vagy egy szoulavához, utána pedig tovább kell adnia valamelyik partnerének, akitől cserébe kapja a másik árucikket → soha senki nem tartogatja hosszabb ideig magánál.
• Aki egyszer a részesévé vált ennek a szokásnak, az mindig az is marad → a két ember közötti üzlettársi viszony maradandó és életfogytig tartó lesz.
• Bármely adott mwali vagy szoulava mindig úton van → kézről kézre jár; és fel sem merül, hogy bárhol is ott maradhat.
• A kagyló-karperecek és a hosszú spondylusfűzérek - a két fő cserecikk - elsősorban ékszerek, de csakis a legszebb táncruhákhoz veszik fel őket, nagy ünnepeken, amelyeken több falu vesz részt.
• A karperecek legnagyobb része - csaknem 90 százaléka - túlságosan kicsiny méretű még ahhoz is, hogy fiatal lányok vagy fiúk hordhassák.
• Viszont van közöttük néhány nagyobb és értékesebb is, és éppen ezért nem viselik őket.
• Egy trobriandi közember csak kevés cserepartnerrel rendelkezik, míg a főnöknek több száz cseretársa van.

• Amikor két cserepartner ajándékozási ügyletet bonyolít le egymással, mellékesen egyéb ajándékokat cserélve; barátokként viselkednek, és számos kölcsönös kötelezettségük van, amelyeket a falvaik közötti távolság és az egymáshoz viszonyított társadalmi helyzetük határoz meg.
• Egy átlagembernek van néhány partnere a közelben is → házassági, rokonsága vagy a barátai körében, s ezekkel általában igen szoros baráti viszonyban van → mindemellett rendelkezik még a saját vagy a szomszédos körzetben egy - két főnöki partnerrel is, akikkel cserét folytat.
• A tengerentúli partner vendéglátó, házigazda, szövetséges is a veszély és bizonytalanság földjén.
• Az ajándékozás megváltoztathatatlan szabálya az, hogy a kagyló-karperecek és nyakláncok sohasem érkezhetnek ugyanattól a személytől, lévén, hogy különböző irányba kell utazniuk.
• Ha egy partner karperecet ad, és én nyaklánccal viszonzom, minden további ügyletnek közöttük ugyanígy kell lefolynia.
• A kula szertartásos ajándékozás → az ajándékot azonos értékű másik ajándékkal viszonozzák egy idő múltán → ez lehet néhány óra vagy perc, néha azonban egy év vagy még több is eltelhet a tartozás kiegyenlítéséig.
• Sohasem fordul elő azonban, hogy a csere folyamán vitatkoznának, alkudoznának az ajándékokról.
• Az ajándék viszonzása, a tartozás kiegyenlítése teljesen az adósra van bízva.
• Minél jelentékesebb személy valaki, annál inkább arra törekszik, hogy kitűnjön bőkezűségével.

A korai termelők társadalma:

• A termelő életforma más viszonyt alakít ki az idővel, a jövővel kapcsolatban, mint a vadász - gyűjtögető.
• A termelésnek hosszabb - legfeljebb egy éves - ciklusai vannak, vagyis nem 1 - 2 nappal, hanem hónapokkal kell előre gondolkodni.
• Az év egyik részében elvégzett vetéstől sokban függ az, hogy hogyan élnek az év másik részében - és ez fordítva - a vetés idején felélhető élelem mennyisége függ a betakarítási idény munkájától.
• A termelő népek körében kezdetben szükséglet, igény és életlehetőségek között ugyanaz a társadalmi egyensúly létezik, mint a vadászatból élőknél, csak magasabb szinten → a termelés fel is bontja ezeket a viszonyokat.

A mesterségek kialakulása az újkőkorban:

• A termelés a legkülönbözőbb helyeken életre hívta a fazekasságot.
• A legkorábbi ismert kerámia Japánban került elő Kr. e. 10 500 tájékáról, pár évezreddel később jelent meg Kínában, Közel - Keleten Kr. e. 8000, Amerikában pedig Kr. e. 4000
• A fazekasság, az agyagedények súlyossága és törékenysége miatt mindig a letelepedett életmóddal együtt bukkant fel.
• Az edényeket kezdetben forgatás nélkül, kézzel formálták és a napon szárították, majd nyílt tűzön égették.
• Kemencét csak az Óvilágban alkalmaztak, a Kr. e. VII. - IV. évezred tájékáról.
• A fazekasság külön mesterséggé kezdett válni, hiszen már komolyabb felszerelést és jártasságot igényelt.
• Az agyagedények alkalmasak voltak a felhalmozott termés tárolására és főzésére.
• Szintén a tárolás szempontjából volt fontos a kosárfonás is.

 

A kenyér és lepény az újkőkorban:

• A termelés és az agyagművesség következtében megváltoztak az étkezési szokások.
• Közel - Keleten megjelentek azok a gabonából készült ételféleségek, melyek a XVIII. századig főszereplői maradtak a nagy tömegek konyhájának Európában is: mindenek előtt a lisztből, sok vízzel főzött kása.
• A gabona másik fontos készítménye volt az erjesztéssel előállított sör és a kevesebb vízzel, sütéssel készített lepény, azaz kovásztalan kenyér.
• Az agyagból sütőrostélyt, sütőlapot is készítettek, amit tűzzel melegítettek, de megfelelt erre a célra egy lapos kő is.
• A kenyér, vagyis a kelt tészta kevésbé gyakori, de már az őskorban is ismerték.
• A gabonaszemek megőrlésére őrlőköveket, kézi malmot használtak.
• A gabona, kukorica, rizs azért volt fontos táplálék, mert könnyen tárolható szénhidrátkészleteket jelentett.
• A fehérjék elsősorban a hüvelyesek termesztése, fogyasztása biztosította → ilyen volt az óvilágban a bab, a borsó és a lencse.

A szövés és fonás kialakulása az újkőkorban:

• A birkák tenyésztése, a len, a kender vagy más rostos növények termesztése tette lehetővé az újkőkorban a fonást és szövést.
• Párhuzamosan alakult ki a Közel - Keleten, Kínában és az Újvilágban.
• Lent a Közel - Keleten, Európában, később Indiában kezdtek szőni - fonni.
• A gyapotot legkorábban a Nílus felső folyásánál, az Indus vidékén és Közép - Amerikában használták fel hasonló módon.
• A gyapjúfelhasználás őshazája Mezopotámia.
• A szövéssel megjelent textilruházat, takarók, az időjárással szemben védettebbé tették az embert.
• Azok a jelentések, amelyek korábban részben a testre festett színekhez kapcsolódtak, fokozatosan áttevődtek a ruházatra (pl.: gyászruha, menyasszonyi ruha, előkelő-és harci viselet)
• A ruha így véd is illetve jelentéseket is hordoz.
• A textil nem jelenik meg azonnal a termelésre való áttéréssel.
• A fonás és szövés a legtöbb helyen a nők feladata, külön mesterséggé csak a civilizáció idején válik.

Fémművesség az őskorban:

• A különösen fejlett anyagi kultúrájú termelő népek készítettek már az őskorban réztárgyakat, később pedig bronzeszközöket. (Megjegyzés: A bronz réz és általában ón ötvözetéből állt.)
• A fémművesség a fazekassághoz hasonlóan külön mesterséggé vált, ahol megjelent. 

Áttérés a termelésre:

• Kb. 10 000 évvel ezelőtt a Közel - Keleten, illetve ezzel majdnem egy időben Közép - Amerikában és a Távol - Keleten megkezdődött a termelésre való áttérés.
• Legfőbb oka: a Föld éghajlatának a megváltozása lehetett.
• Az utolsó jégkorszak véget ért, egyre melegebb és csapadékosabb lett az időjárás.
• Ennek hatására egyes magas tápértékű növények, valamint egyes állatfajok néhol rendkívüli módon elszaporodhattak, olyannyira, hogy az ott élő hordák ezekre a növényekre korlátozhatták a gyűjtögetést.
• Egyes csoportok akár le is telepedhettek, nem voltak rákényszerülve, hogy időszakonként tovább vándoroljanak.
• A kedvezőbb körülmények túlnépesedést idéztek elő.
• Bőven volt élelem, ezért több gyermeket szültek vagy hagytak életben.
• Ez azonban a nemzedékek múltán hatványozott növekedést jelent, és túlnépesedéshez vezet.

A termelők viszonya a természethez:

• A termelés egyes központokból terjedt szét egy, az egyenlítővel nagyjából párhuzamos széles sávra a Földön.
• Az ember gyorsabban szaporodott, mint az állatfajok, most azonban a népesség növekedési üteme többszöröse lett a korábbinak, valóságos népességrobbanás keletkezett.
• A termelő népek népsűrűsége 250-szerese is lehet a vadászokénak, 2000 évvel ezelőtt már 30-szor annyi ember élt a Földön, mint a termelés megkezdése előtt, pedig a földművelés és az állattenyésztés kultúrái még akkor is csak a föld egy töredékére terjedtek ki.
• Gyökeresen új viszony jött létre az ember és a természet között.
• Az emberek mesterséges, másodlagos természetet hoztak létre.
• Megkezdődött a vadak, erdők sok évezreden át fokozatosan történő visszaszorulása.

A termelők mindennapjai az újkőkorban:

• A földművelés legfontosabb eszközei az ásóbot, kapa.
• Kezdetben a leggyakoribb az égetéses földművelés → felégették az erdő egy részét, és a keletkezett tisztáson, a fák hamujának termékenyítő hatását felhasználva termeltek.
• Több éves termelés után a kultúrnövények kiszívták a földből mindazokat az anyagokat, amikre fejlődésükhöz szükségük volt, vagyis kimerült a föld, akkor új területet égettek fel, és hagyták, hogy a régit újra ellepje - felfrissítse - az erdő.
• Az erdők irtásához, a házak gerendáinak feldarabolásához keményebb, csiszolt köveket alkalmaztak az őskorban.
• A letelepedett életmóddal, a falvak megjelenésével megszűnt a tárgyak mennyiségét korlátozó vándorlás, hurcolkodás.
• Az emberek tartós házakat kezdtek építeni, ahol elraktározhatták a termékfelesleget is a nehezebb hónapokra.
• Vályogból, fából, paticsból (fonott vessző, sárral tapasztva), kőből építkeztek.
• A legrégibb falutelepülés nyomokat, de az első egyértelműen földműves falvakat is az ún. "termékeny félhold" területén találták.
• Ez a térség széles félkörben kerüli meg Mezopotámia területét, és nyugaton elnyúlik az Égei - tenger felé Kis - Ázsiában.
• A termelésre való áttérés előtt itt élt a kecske, birka, szarvasmarha vad elődje, illetve bőségesen teremtek különféle vadgabonák.
• Kedvező volt az éghajlat is a letelepült gyűjtögetők számára: bőségesen volt csapadék.