2020. május 12., kedd

A honfoglalás

A Kárpát - medence a honfoglalás előtt:


  • A Kr. u. 5. században a Dunántúl, Pannónia néven a Római Birodalom provinciája volt, a Dunától keletre eső területek pedig a Hun Birodalom részét képezték.
  • Attila halála (453) után birodalma szétesett és jó egy évszázadra különböző, a hunok által egykor leigázott germán népek vették birtokba a Kárpát-medencét.
  • A Dunántúlon a keleti gótok, a Duna-Tisza közén a szarmaták, a Tiszántúlon és Erdélyben pedig a gepidák éltek.
  • Valamennyi nép letelepült, földművelő életmódot folytatott.
  • A 6. század elején jelentek meg Pannóniában a longobárdok, de nem éltek itt sokáig.
  • 567-ben az avarok szövetségeseként részt vettek a gepidák országának megsemmisítésében , de aztán megrettentek az avarok erejétől és kiköltöztek a Kárpát-medencéből.
  • A nomád, nagy - állattartó avarság volt az első olyan etnikum, mely az egész Kárpát-medencét megszállta és egy államban egyesítette.
  • A 6. - 7. században jelentek meg az első szláv törzsek a Kárpát-medencében és az avar szállásterületek peremvidékén, a Délnyugat-Dunántúlon és a Felvidéken telepedtek le.
  • A 7. század végén egy onogur néptöredék is érkezett az avarok országába.
  • Az avar korszak a 9. század elejéig tartott, mikor a frankok és bolgárok támadásai miatt az avar állam összeomlott.
  • Egy évszázaddal később, a honfoglalás idején a Kárpát-medence igen gyéren lakott volt, a kortárs nyugati feljegyzések az "avarok pusztái" néven említik.
  • A Kárpát - medence nem volt ismeretlen terület az etelközi magyarság előtt, hiszen a nyugati irányú kalandozó hadjáratok már 862-ben elérték ezt a területet, amely akkoriban két birodalom végvidékének számított: a Dunától nyugatra a frankok, ettől keletre pedig a bolgárok ellenőrzése alatt állt, de mindkét hatalom csak laza fennhatóságot épített ki.
  • A Dunántúl nagy részét a Morvaországból elűzött szláv fejedelmek kormányozták (Pribina és Kocel), e terület is a frank birodalomtól függött.
  • A harmadik hatalmi tényező, Szvatopluk Morva Fejedelemsége a Dunától északra terült el (a mai Nyugat-Szlovákia).
  • A morvák – függetlenségük megőrzése érdekében – sokat harcoltak a frankok ellen.
  • A magyarság előtt sem volt ismeretlen Szvatopluk állama: 892-ben a magyarok a keleti frank király szövetségeseként feldúlták a morvák országát, 894-ben pedig velük szövetségben harcoltak a frankok ellen.
  • Szvatopluk váratlan halálával (894) birodalma bomlásnak indult, így könnyű prédájává vált a bevonuló magyaroknak.
  • A Kárpát-medence más szempontból is előnyösnek tűnt Etelközzel szemben.
  • Etelköz a népek „országútján” feküdt – a nomád népek támadásai állandó veszélyt jelentettek –, és nem voltak jól védhető határai.
  • A Kárpátok hegyei ellenben körülfogták a medence dús legelőit és termőföldjeit, természetes határként szolgálva a keleti támadásokkal szemben.
  • Ráadásul a Kárpát-medence viszonylag gyéren lakott volt, az itt élő szláv és csekély avar népesség lélekszáma sem lehetett túl nagy, a következő egy-kétszáz év alatt beolvadtak a magyar többségbe.


A honfoglalás:

  • A magyar törzsek beköltözését a Kárpát-medencébe tudatos előkészületek és véletlenszerű események egyaránt jellemezték. 894-ben Bölcs Leó bizánci császár szövetséget kötött a magyarokkal a Bizáncot fenyegető bolgárok ellen.
  • A magyarok Árpád fia, Levente vezetésével sorra aratták győzelmeiket a bolgárok felett a Balkánon.
  • E segítségnyújtás a magyaroknak is előnyös volt, mert így megerősíthették helyzetüket az Al - Dunától északra eső területeken.
  • Ugyanebben az évben Szvatopluk morva fejedelem is szövetséget kötött a magyarokkal a frankok ellen.
  • Ennek emlékét őrzi a fehér ló mondája, mely szerint Árpád követe fehér lovat és nyerget adott Szvatopluknak, amiért cserébe füvet, vizet és egy marék földet kért.
  • Ezt a magyarok az ország megvételeként értelmezték, a morvák azonban nem tartották be az "egyezséget", nem hódoltak be, s - a monda szerint - ez váltotta ki a magyar támadást.
  • A menekülő Szvatopluk fejedelem pedig a Dunába fulladt.
  • A valóságban a magyar csapatok a Dunántúlon hadakoztak, amikor Szvatopluk váratlanul meghalt, ellene tehát nem, csak fiaival harcoltak később az északi területekért.
  • Nomád felfogás szerint az egyik fél halálával a szerződés érvényét vesztette, a magyarok felhatalmazva érezték magukat e terület elfoglalására.
  • A Kárpát-medencében harcoló magyar csapatok nem tértek vissza Etelközbe, hanem - a fősereg bevonulását előkészítendő - a Felső-Tisza vidékére vonultak.
  • 895-ben Árpád fejedelem a magyar fősereggel átkelt a Vereckei-hágón, benyomult az Alföldre és Erdélybe, ezzel kezdetét vette a honfoglalás.
  • A magyar fősereg feladata az Etelközben maradt magyarság átköltöztetésének katonai előkészítése lett volna.
  • Eközben az Etelközben maradt magyarság sorsa tragikus fordulatot vett.
  • A 890-es években újabb sztyeppei népmozgás indult meg, amely a dominó-elv szerint nyugat felé űzte az itt élő népeket.
  • Az arabok hadserege elöl menekülő török úzok megtámadták a besenyőket.
  • A bolgár-magyar háború végeztével a bosszúálló bolgárok szövetséget kötöttek a magyarságtól keletre lakó s velük régóta ellenségeskedő besenyőkkel, akik - amúgy is menekülvén az úzok elöl - rátámadtak az etelközi szállásokra, kivárva az alkalmat, amikor a magyarok serege éppen a Kárpát-medencében hadakozott.
  • A besenyő támadás megrendítő erejű volt, hadsereg hiányában a magyarság meg sem próbálta az ellenállást, hanem - állatai, ingóságai nagy részét hátrahagyva - pánikszerűen menekülve a Kárpátok hágóin átkelve beözönlött a Kárpát-medencébe.
  • Az etelközi vereség - amelyről a magyar krónikák mélyen hallgatnak - súlyos volt, de nem érintette az egész lakosságot.
  • A veszteség leginkább a besenyőkhöz közel élőket sújtotta, valamint az állatállományt, amelyet a gyors menekülés miatt nem tudtak maguk előtt hajtani.
  • 895-ben Erdély és az Alföld területe került a magyarok kezére a Duna-Garam vonaláig.
  • A Kárpát-medence teljes birtokba vétele a 900-as évek elejéig tartott. 900-ig a magyar seregek elfoglalták a frankok ellenőrzése alatt álló, a Dunától nyugatra eső területeket, az egykori Pannóniát, 902-ben pedig végleg megdöntötték a Morva Fejedelemséget, amelyet Szvatopluk két fiának trónviszálya belülről amúgy is erősen meggyengített.
  • A hagyomány szerint a besenyőktől elszenvedett vereség Álmos fejedelem életébe került: „Álmost egyébként megölték Erdélyországban, nem vonulhatott be ugyanis Pannóniába” – olvasható az 1358-ban keletkezett Képes Krónikában.
  • Álmos rituális feláldozásának több magyarázata is lehet.
  • Kazár hagyományból tudjuk, hogy a fejedelemnek életével kell fizetnie, ha népét nagy katonai vereség vagy természeti csapás éri.
  • E nézet szerint Álmosnak azért kellett meghalnia, mert rosszul tartotta a kapcsolatot az égiekkel, és népét katasztrófába sodorta.
  • A másik magyarázat szintén a kazár hagyományból ered: eszerint a fejedelem bizonyos számú uralkodási év eltelte után agg kora miatt alkalmatlanná válik népe vezetésére.
  • A honfoglalás idején a magyar törzsszövetség élén két fejedelem állt: a kende és a gyula.
  • Az egyik nézet szerint a kende Levedi, majd fia, Kurszán volt, a gyula tisztségét pedig Álmos, majd fia, Árpád töltötte be.
  • E nézetet támasztja alá, hogy Levédiában Levedi volt a kazár hatalom képviselője, a főkirály, akinek kazár felesége volt, továbbá hogy Álmost, mint hadvezért az etelközi vereségért áldozták fel, Árpád hadvezéri méltósága (gyula) mellett pedig az szól, hogy a Kárpát-medencébe érkező hadakat a hagyomány szerint Árpád vezette.
  • A másik nézet szerint Etelközben a törzsek Levedi helyébe új főfejedelmet (Kendét) választottak Álmos személyében - ez a fejedelemválasztás a vérszerződés mondájában őrződött meg.
  • Álmost fia, Árpád követett e tisztben, a gyula tisztsége pedig Levedi fiára, Kurszánra szállt.
  • E nézet képviselői azt emelik ki, hogy a honfoglaló hadműveleteket valószínűleg Kurszán vezette, e feltételezést támasztja alá, hogy Árpád nevével egyetlenegy nyugati forrásban sem találkozunk, a korabeli nyugati források a honfoglalás eseményeivel kapcsolatban Kurszán nevét említik egészen 904-ig, amíg a bajorok tőrbe nem csalták és meg nem ölték.
  • A kettős fejedelemség rendje Kurszán halála után (904) megszűnt, a főhatalom Árpád kezébe került.
  • A későbbi források már csak Árpádot és fiait emlegetik a magyarok vezéreiként, ami érthető, ha figyelembe vesszük, hogy tőle eredeztették a fejedelmeket és királyokat, róla nevezték el a háromszáz évig uralkodó királyi házat.
  • 670 táján az ekkor már kereken száz éve az avarok országának számító Duna-medencében egy etnikailag és kulturálisan új népesség jelent meg, amelyet a szakirodalom késő avar népességnek vagy - régészeti leleteik díszítőmotívumai alapján - "griffes-indás" népcsoportnak nevez.
  • Nyugaton őket is avarnak tekintették, de bizánci források alapján valószínű, hogy a széteső onogur törzsszövetség egy része sodródott ide.
  • Nyelvüket nem ismerjük, de feltehető, hogy éppúgy törökül beszéltek, mint az onogurok másfelé vetődött csoportjai.
  • László Gyula, a honfoglalás kiváló szakértőjének feltevése szerint viszont ez a késő avar népesség magyarul beszélt, tehát az ő beköltözésükkel, 670 körül kezdődött a magyar honfoglalás.
  • Az Árpád nevéhez fűződő honfoglalás tehát a beköltözés második hullámának tekinthető, mivel Árpád népe magyarokat talált a Kárpát-medencében.
  • Ezt a sokat vitatott feltevést nevezik a "kettős honfoglalás" elméletének.
  • A régészet tanúsága szerint a honfoglaló magyarok számottevő avar népességet nem találtak a Kárpát-medencében.
  • Az avarok hirtelen "eltűnése" a 8. században valóban magyarázatra szorul, egyesek a frank támadás okozta katasztrófát látják e tény mögött.
  • László Gyula elmélete szerint azonban a magyarok (onogurok) beolvasztották, elmagyarosították az avarokat, vagyis a késői avarok többsége magyar nyelvű és etnikumú volt, akik később összeolvadtak Árpád magyarjaival.






2020. május 11., hétfő

Az ókor















A provinciák

Júdea és a kereszténység születése:

  • Amikor a görögök betörtek a Szentélybe, megszentségtelenítettek ott minden olajat. S mihelyt a Hasmoneusok győzelmet arattak felettük, felkutatták az épületet, de csak egy kis korsó olajat találtak abból, ami a főpap pecsétjével volt lezárva. Márpedig ez legföljebb egy napra lett volna elegendő. Ám csoda történt és az nyolc napon át égett. A következő évben ünneppé emelték ezeket a napokat, hogy hálát és köszönetet mondjanak Istennek.

(Talmud, Sabbat 2/b)

A Holt - tengeri tekercsek:
  • 1947-ben a Holt-tenger melletti Qumrám barlangjaiban bukkantak rá az ún. Holt-tengeri tekercsekre.
  • Ezek részben bibliai szövegeket tartalmaznak, részben az esszénusok közösségének liturgikus és szervezeti szabályait.
  • Az esszénusok közösségének tagjai kivonultak a sivatagba és szigorú szabályok szerint éltek a Qumrám környéki barlangokban.
  • Legfőbb feladatuknak a Messiás várását, eljövetelének segítését tartották.
  • A legrégibb tekercsek a Kr. e. 2. században keletkeztek és Júdea római meghódításakor rejtették el ezeket a barlangokban.
  • A kutatók egy része a kereszténység korai csíráját látja az esszénusok közösségében, sőt egyes feltételezések szerint Keresztelő Szent János is közéjük tartozott.



Izrael és Júdea:

  • Kr. e. 538-ban a perzsa Kürosz megszüntette a zsidóság babiloni fogságát és engedélyezte hazatérésüket Izrael földjére.
  • Nem mindenki élt e lehetőséggel, nem szívesen hagyták ott üzleteiket, a szabadabb élet lehetőségét.
  • Az ősi föld ezzel szemben lerombolt területet, hosszú vándorlást, és az ott élőkkel való csatározást jelentette.
  • A Babilonból hazatért zsidók hozzáláttak a jeruzsálemi templom újjáépítéséhez.
  • A templomot Kr. e. 515-ben avatták fel.
  • Ezra, másnéven Ezdriás vagy Ezsdrás Kr. e. 458-ban a hazatérők második csoportjának élére állt, igyekezvén újjászervezni a közösséget és írásba foglalta a törvényeket.

Az Ószövetség:

  • Az Ószövetségként ismert iratok a zsidó nép történetéhez kapcsolódó múltbéli szájhagyományok rendszerezéseként a Kr. e. 1 évezred második felében születettek meg.
  • Nyelve héber, szemben az akkor használt arámi köznyelvvel.
  • A szent könyveknek három csoportja van: a Törvény - Mózes öt könyve -, a Tóra a legnagyobb jelentőségű, mert ez tartalmazza az Isten által Mózesnek adott törvényeket és tudósít Izrael korai történetéről.
  • A jeruzsálemi templom mellett a befalazott Tóra tekercs a zsidó összetartás záloga.
  • A Tórát egészítik ki a próféták történetei és az ún. Iratok, amely néhány később keletkezett történeti könyvet foglal magába.
  • A különböző egyházak nem egységesek az Ószövetség terjedelmének és könyvei számának megítélésben.
  • (Az Ószövetség könyveinek régiségét bizonyítják az 1947-ben megtalált ún. Holt - tengeri Tekercsek.)

A zsidóság vallási törvényei:

  • A zsidóság törvényeinek és szokásainak betartása igen fontos eleme volt a megmaradásnak: hiszen e területen a zsidóságon kívül a legkülönbözőbb népek éltek, így föníciaiak, elániak, majd görögök, makedónok.
  • Önmaguktól megkülönböztették a szamaritánusokat, akik a babiloni fogság ideje alatt is itt maradtak és velük házasság révén egybeolvadt más népelemek leszármazottaiként keverték Isten tiszteletét a bálványimádással.

A történeti Izrael a hellenisztikus királyságok uralma alatt:

  • Nagy Sándor és utódai vetettek véget a perzsa uralomnak s ismertették meg a zsidóságot a görög kultúra elemeivel.
  • Júdea két hellenisztikus uralkodócsalád - Ptolemaioszok és Szeleukidák - ütközőterületén helyezkedett el, színhelyét adva a hatalmi harcoknak.
  • Végül Kr. e. 175-ben Szíria királya IV. Antiokhosz Epiphanész kerekedett felül.
  • Hellénizálni kívánta e tartományt is, rákényszerítve a zsidóságot, többek között a görög istenek tiszteletére.
  • Megtiltotta a Tóra parancsainak követését, a jeruzsálemi templomban pedig Bál istenre emlékeztető Zeusz szobrot állíttatott fel.
  • Ezzel elkezdődött a vallásüldözés, s kihasználták a zsidók szombati munkatilalmát, ezért e napon támadtak.
  • Végül a törvénymagyarázók engedték az önvédelem érdekében a fegyverfogást ünnepnapokon is, s Juda Makkabi (másképp Júdás Makkabeus) vezetésével szabadságharcot indítottak a szíriai uralkodó ellen. Kr. e. 164-ben megtisztították és újraszentelték a jeruzsálemi templomot (a mai napig is erről emlékezik meg a zsidóság Hanuka ünnepén), visszaállította az önkormányzatot és a Hamóneus-dinasztia uralmát.

Júdea, mint római provincia:


A rómaiak közül Pompeius volt az első, aki a zsidókat leigázta, és a győzelem jogán behatolt a templomba: így vált köztudomásúvá, hogy bent semmiféle istenkép nincs, üres a templom, és a szentélyben sincs semmi. Jeruzsálem falait lerombolták, a templom megmaradt... Azt a királyságot, amelyet Antonius adott Heródesnek, a győztes Augustus gyarapította. Heródes halála után bizonyos Simon nem várta meg Caesart, hanem királlyá kiáltatta ki magát. Ezt Quintilius Varus -szíriai helytartó végeztette ki, a megrendszabályozott országot pedig három részre osztva Heródes három fia kormányozta.

Tiberius alatt nyugalom volt... Claudius, a királyok halála, illetőleg területük csökkentése után Judaeát mint tartományt római lovagokra vagy felszabadított rabszolgákra bízta. Ezek közül Antonius Felix mindenféle, szolgalelkekre való kegyetlenkedéssel, és önkénnyel gyakorolta a királyi hatalmat... A zsidók türelme mégis egészen addig tartott, amíg Gessius Florus nem lett a helytartó: alatta háború tört ki. Cestius Gallusnak, Syria helytartójának, aki el akarta fojtani, egyre-másra ütközetek és többnyire vereségek szakadtak a nyakába. Miután ő a végzet rendeléséből vagy életuntságból öngyilkos lett, Nero megbízásából... két nyár lefolyása alatt az egész síkvidéket és Jeruzsálemen kívül valamennyi várost megszállotta győztes seregükkel... Amint Itáliában helyreállt a béke, a külső gondok is újra felütötték a fejüket: növelte a felháborodást, hogy a zsidók voltak az egyedüliek, akik nem engedtek. Egyszersmind célszerűnek látszott, hogy Titus az új uralom minden lehetséges sorsfordulatára való tekintettel a hadseregnél maradjon. Tehát táborát, mint mondottuk, Jeruzsálem falai előtt ütötte fel, és tüntetően megmutatta csatarendbe állított légióit. A zsidók közvetlenül a várfalak tövében állították fel harci alakulataikat, hogyha kedvez nekik a hadiszerencse, előbbre merészkedhessenek, ha viszont visszavetnék őket, elő legyen készítve a menekülésük. A könnyű fegyverzetű zászlóaljakkal együtt ellenük küldött lovasság nem tudta eldönteni a csata sorsát. De később meghátrált az ellenség, és a következő napokon a vár kapui előtt több összecsapásra került sor, míg végül folytonos veszteségek közben visszakergették őket a falak mögé. A rómaiak ostrom alá fogták a várost; mert méltatlannak ítélték magukhoz, hogy kivárják az ellenség kiéheztetését, és követelték is a veszélyes vállalkozást: némelyeket a vitézség tüzelt, sokat a vad indulat és a kitüntetések sóvárgása. Magának Titusnak Róma lebegett a szeme előtt, a mindenféle ragyogás és gyönyörűség, és meg volt győződve róla, hogyha Jeruzsálem rövidesen nem esik el, mindezt nyilván csak nagy sokára éri el. De a fekvésénél fogva is nehezen megközelíthető várost hatalmas erődítmények védték, amelyek még sík vidéken épült várost is kellőképpen oltalmaztak volna...
(Tacitus)


Júdea elfoglalása:
  • A makkabeus felkelést követően a Hasmóneus dinasztia uralkodott Júdeában.
  • Az örökösök között azonban a Kr. e. 60-as években komoly trónviszályok dúltak.
  • Pompeius, a Kisázsia felett győzedelmeskedő hadvezér beleavatkozott e viszálykodásba, amely végül is Jeruzsálem elfoglalásához vezetett.
  • Kr. e. 63-ban ők is úgy foglalták el a várost és a szentélyt is, hogy szombaton támadtak.
  • Ezzel Júdea Róma fennhatósága alá került, élén átmenetileg meghagyták a zsidó királyokat.
  • (Az egyik legjelentősebb uralkodó Nagy Heródes, aki újjáépítette a jeruzsálemi templomot.)
  • Tehát a provincia kettős igazgatás alatt állt: Nagy Heródes király az uralkodó volt, Pontius Pilatus római helytartó, Augustus pedig a princeps.
  • A helyi ügyekkel a király foglalkozott, a rendfenntartással az ott állomásozó római katonaság.

Felkelések a rómaiak ellen:

  • A kora császárság idejében állandósultak a felkelések Róma, a római helytartók és adószedőik ellen.
  • Ez végül is Kr. u. 70-ben Titus császársága idején Jeruzsálem teljes lerombolásához vezetett.
  • A Kr. u. 130-135-ben kirobbant felkelés, melynek vezetője Simon Bar - Kochba volt, számított a legjelentősebbnek.
  • A felkelők elfoglalták Jeruzsálemet és hozzáfogtak a templom újjáépítéséhez is.
  • A felkelés elbukott és a rómaiak halálbüntetés terhe mellett megtiltották, hogy akár egyetlen zsidó is letelepedjen Jeruzsálemben.

Vallási irányzatok Júdeában:

  • Már a függetlenség idején is különféle vallási irányzatok alakultak ki, elsősorban a törvények értelmezésével kapcsolatosan.
  • A farizeusok igyekeztek az Ószövetség törvényeinek minden részletét híven betartani.
  • Ehhez még hozzáfűztek a szájhagyomány révén élő egyéb szabályokat is. például meghatározták, mi számít munkának szombaton.
  • A szaddaceusok inkább a politikai hatalommal mintsem a vallásgyakorlattal foglalkoztak.
  • A Tóra előírásait elfogadták, de elvetették a farizeusok íratlan, de kötelezőnek tartott szabályait.
  • Az esszénusok csoportja a holt-tengeri tekercsek felfedezése óta vált ismertté.
  • Ők kiköltöztek Jeruzsálemből és Qumránban szervezték meg a hívők egy csoportját, akik szakítani akartak az általuk "korruptnak" ítélt jeruzsálemi vallási élettel.
  • Szerzetesi életet éltek, vagyonközösséget tartottak fenn és a zsidó törvény szigorú betartásával készültek Isten messiásának eljövetelére.
  • Az Ószövetség több helyen is említi, hogy Isten egy napon áldást küld a földre: a gonoszság elpusztul, Isten népe pedig biztonságban fog élni.
  • (A messiás szó felkentet jelent. Zsidó szokás szerint ugyanis mindenkit, akinek Istenhez kötődő hívatása lett, király vagy pap, felkentek olajjal, vagyis kijelölték a feladatra.)
  • A farizeusok és a szabadságharcos Júdea függetlenségéért fegyverrel is küzdő zelóták királyt, harcost vártak messiásként.
  • Az esszénusok úgy hitték, hogy nekik a hívatásuk a messiás eljövetelének előkészítése.
  • Ebbe a júdeai világba született Jézus.

A kereszténység:


A történeti Jézus:

Jézusról, mint történeti személyről nehéz hiteles képet festeni. A rendelkezésre álló források elsősorban keresztényektől származnak, ami e fontos témában hitelességüket bizonytalanná teszi. A latin és görög szerzőket nemigen érdekelte ennek a poros tartománynak a története. A zsidó szerzők pedig úgy tűnik szándékosan hallgatnak a kereszténységről és az alapítóról. Annyi bizonyos, hogy Jézus Nagy Heródes halála előtt talán Kr. e. 4-ben született. (A 6. században egy szerzetes Dionüsziusz Exiguus az eseményeket Jézus születésétől kezdte számolni - anno domini -, s ő a számítások során néhány évet tévedett.) Nyilvános működését Keresztelő Szent János fellépésének idejében, Tiberius császár uralkodásának 15. évében, vagyis Kr. u. 28-29-ben 33 éves korában kezdhette. Ténykedésének hosszát két évre teszik. Halálát Kr. u. 26-36 működő helytartó, Pilátus idejére datálják, feltehetőleg Kr. u. 30-ra . A hónapot és napot pontosabban ismerjük, a zsidó ünnepre, a Peszahra való utalásokból (az ünnepet megelőző pénteken feszítették keresztre), vagyis Kr. u. 30. április 7-én, vagy pedig Kr. u. 33. április 3-án.
Jézus gondolatai:
Jézus gondolatairól, a hitről az Evangéliumok (a szó jelentése örömhír, üzenet) tudósítanak. Jézus igehirdetésének középpontjában két dolog állt: hirdeti a közelgő mennyek országát és felszólít az ezzel kapcsolatos gondolkodás megváltoztatására. Ez az örömhír mindenkihez szól, zsidókhoz, nem zsidókhoz, férfiakhoz és nőkhöz, bűnözőkhöz, vámszedőkhöz, szegényekhez, megvetettekhez és üldözöttekhez. (Jézus boldogokként magasztalja őket a hegyi beszédben.) Az üdv, amit Jézus hirdetett, Isten ajándéka, nem pedig az emberek érdemének viszonzása. Jézus hangsúlyozta, hogy az Atya mindenkit egyformán szeret és nekünk embereknek is ezt a szerepet kell tovább adnunk . Önmagát Isten hírnökének tartja, akinek bizonyítania és hirdetnie kell szóval és tettel is Isten országának létezését.

Az első tanítványok:
  • Jézus első tanítványai az apostolok (jelentése: hírnök), szám szerint 12-en voltak.
  • A hagyomány szerint Jézus választotta ki őket, és olyan módon tanította őket, ahogy a rabbik is tették.
  • Jézus halála után a tanítványokhoz csatlakozó jeruzsálemi lakosokból alakult ki az első közösség.
  • Ők Jézus Krisztus visszajövetelére vártak.
  • Kr. u. 70 tájékán vándorolnak ki a Krisztus tanításaiban hívő zsidók Jordánia keleti részeire, megalapítva az első zsidó közösségeket.
  • (Sault például a jeruzsálemi zsidó közösség küldte Damaszkuszba, hogy az ottani zsidókeresztény gyülekezetet visszatérítse Mózes hitére, de az úton megjelent előtte Jézus, és e látomás Sault is kereszténnyé tette. Nevét Pálra változtatta és feladatának ettől kezdve a kereszténység terjesztését tartotta. Megtérésének pillanatára emlékeztet ma is a pálfordulás kifejezés.)
  • Később indult a Krisztus-hit terjesztése és terjedése a pogányok között (a pogányok olyan emberek, akik nincsenek megkeresztelve).
  • Ekkor alakulnak az első pogánykeresztény közösségek.
  • Tulajdonképpen ez a pont az, amikor a kereszténység leválik a zsidóságról.
  • Az őskereszténység időszakát a történészek Kr. u.70-150-ig tartó időszakra, a tanítványok kihalásáig számítják.
  • A négy evangélium bár mindegyiknek célja a hitterjesztés és igehirdetés, jól mutatják a hívők körének megváltozását.
  • (Márk evangéliuma 70 előtt keletkezhetett, elsősorban a zsidókeresztényeknek, Lukácsé minden népnek szól, abban pillanatban, amikor a keresztényeket elbizonytalanította Krisztus újbóli eljövetelének késése. Máté ismét a zsidókeresztény gyülekezet helyzetét akarta megerősíteni akkor, amikor kétszeresen kisebbségi helyzetbe kerültek: a zsidóságon belül is és a nagy pogány térítések miatt a kereszténységen belül is. János nem valamilyen közösségnek írt, hanem az egyénnek, aki meg akarja bensőséges kapcsolatát teremteni Krisztussal.)

A kereszténység terjedése:
  • A kereszténység gyors terjedésének hátterében az húzódik meg, hogy a Római Birodalomban és perifériáján az életben való boldogulásra a többségnek kevés lehetősége nyílik.
  • Jézus nem is a földi megváltást, jólétet hirdette, hanem a halál utáni, vagyis az égi megváltást.
  • Kivégzésének ténye és körülményei rávilágítanak arra, hogy miért érezte veszélyesnek e tanokat Róma és miért a zsidó papság.
  • Róma szempontjait jól mutatja, hogy Jézust két zelótával, vagyis szabadságharcossal együtt feszítették keresztre.
  • Tehát veszélyesnek tartották Róma hatalmára is ( a keresztrefeszítés a Róma elleni lázadók büntetése volt, magát a bűnt pedig római szokás szerint felírták a keresztre: INRI, Jezus Nazareum Rex Iodeurum, vagyis Jézus, a názáretiek királya).
  • A zsidók számára Jézus tanai nem voltak követendőek, mert Jézus mindenkihez szólt, holott a zsidók csak önmagukat tartották Isten kiválasztott népének.
  • Ráadásul többször is megszegte a törvényeket, például Lázárt szombaton gyógyította meg, s a rómaiaktól való megszabadulást se lehetett várni tőle, hiszen szamáron jött, nem pedig lovon, mint egy katona.

A keresztények üldözése:

  • Róma és császárai közül többen a leghatározottabban felléptek a kereszténység terjedésével szemben, ugyanis az egyébként oly toleráns római vallásba nem lehetett beilleszteni az egyistenhitet, arról nem is beszélve, hogy a dominatus kialakulása után a kereszténység egyistenhite kifejezetten államérdeket sértett.
  • Az őskeresztényeket kínvallatásoknak vetették alá, cirkuszi játékok alkalmával sokszor vadállatok elé vetették őket.
  • Az üldöztetések ellenére az őskeresztény gyülekezetek megmaradtak, sőt terjedtek, s bár rejtőzködniük kellett, sokszor földalatti ún. katakombákban tartották igehirdetéseiket, összejöveteleiket.

Katakomba






Róma a császárok korában

Augustus:


  • Az bizonyos, hogy Augustus hatalmának alapja a hadsereg és a vagyon volt.
  • A katonák és a besorozott újoncok az ő nevére tették le az esküt, ő pedig felvette az imperator, katonai főparancsnok, címet.
  • Hatalmas vagyonát pedig annak köszönhette, hogy amikor legyőzte Antoniust, Egyiptomot elfoglalta és személyes birtokává tette.
  • Egyiptom birtoklása kulcsfontosságú volt Róma élelmezése szempontjából.
  • A hadsereg és a vagyon elegendő volt ahhoz, hogy ezek mellett csak annyi hivatalt szerezzen meg magának, amennyire éppen szüksége volt ahhoz, hogy a törvényeket a hivatal betöltőjeként, vagyis a hagyományoknak megfelelően hozza.
  • Augustus gyakorlati tevékenysége mutatja, hogyan oldotta meg a köztársaság válságát okozó konfliktusokat.
  • Hadseregének több mint felét letelepítette, földet juttatott számukra, s így megerősödött újból a kisbirtok szerepe.
  • Szabályozta a rabszolgákkal való bánásmódot, és nehezítette a felszabadításokat.
  • Ezzel a felkeléseket kívánta megelőzni, illetve csökkenteni a felszabadítottakból nincstelenné válók számát.
  • A városi szegények érdeklődését a megélhetés és szórakozás felé fordította a politikai kérdésekről.
  • Népszerűségét növelendő több, mint 200 ezer embernek ingyen juttatott gabonát, többször pénzt is osztott közöttük és fényes látványosságokkal, cirkuszi és gladiátorjátékokkal szórakoztatta.
  • Augustusnak a polgárháborúk idején egymással szembenálló senatus és lovagrend támogatását is sikerült megnyernie.
  • A senatus feletti befolyását úgy növelte, hogy maga állította össze a testület névjegyzékét.
  • A létszámot 300-ról 600 főre emelte és 1 millió sestertius vagyonhoz kötötte.
  • A lovagrendiek számára biztosította így a felemelkedés lehetőségét, de több szerepet juttatott számukra a hadsereg tisztikarában és a közigazgatásban is.
  • A "régi jó erkölcsök" visszaállítását is megkísérelte, például a házasságtörés szigorú büntetésével - talán ez volt a legnépszerűtlenebb intézkedése.
  • Tevékenységével a létbiztonságot, az állandóság érzését teremtette meg a Római Birodalomban.
  • Külpolitikai programjában a birodalom békéjének (Pax Romana, Pax Augusta) helyreállítását hangsúlyozta.
  • Megelégedett a természetes határok elérésével (ezt célozta Pannónia és Germánia elfoglalása) és e határok védelmére rendezkedett be.
  • A határon túl nem igen hódított, inkább a Rómától függő királyságok rendszerével kívánta megelőzni a támadásokat.
  • Egyeduralmának fontos részét képezte, hogy a külpolitika irányítása az ő kezében volt, ő köthetett nemzetközi jogi szerződéseket.
  • Augustus a hatalmat családjában szerette volna tartani, de gyermekei korán meghaltak, így utóda felesége korábbi házasságából született gyermekére, az akkor 55 éves Tiberiusra szállt (Kr. u. 14-37).
  • Őt a senatus egyből felruházta mindazzal a hatalommal, amelyet Augustus fokozatosan szerzett meg.

A principátus rendszere:

  • Az egyeduralom kialakításában a gyökerek Caius Julius Caesarhoz nyúlnak vissza, akit örökös diktátorrá emelt a senatus és aki az összes fontos hivatalt egyszerre töltötte be.
  • Rá emlékezve az összes császár Caesarnak neveztette magát.
  • E névből származik a német kaiser és a magyar császár szavunk.
  • Az angol nyelvben az emperor (uralkodó) szó szintén a latinból származik, az imperator, a hadsereg főparancsnoka címből.
  • Octavianus - illetve új nevén Augustus - ellenfelei, főként Antonius legyőzésével egyeduralomra tett szert, de a köztársaság intézményeit megőrizte.
  • Saját nevével kezdte a senatusi névsort, ezzel is jelezve, hogy önmagát az állam első emberének, princeps-ének címezte.
  • Ebből a kifejezésből született a kormányzati rendszer elnevezése, a principátus.
  • Hogy pontosan, miféle kormányzati rendszer a principátus, hogyan értelmezhető, arról a tudósok véleménye is megoszlik.
  • Egyesek a régi köztársasági rendhez való visszatérést vélik felfedezni benne, mások a monarchiának, az egyeduralomnak egy római formájaként határozzák meg, megint mások kettős hatalomról, a senatus és a princeps közös uralmáról beszélnek.
  • A principatus korszaka 284-ben, Diocletianus trónra lépésével ért véget.
  • Róma történetének utolsó ötszáz évét nevezik császárkornak.
  • Születésnapja Kr. e. 27. január 16. -  e napon kapta meg ugyanis Octavianus a szenátustól az Augustus (isteni, felséges) nevet.
  • Utolsó éve 476, amikor Odoaker germán király letette trónjáról az Augustulus (felségecske) néven emlegetett Romulust.
  • A császárság elnevezés alatt különböző kormányzati rendszerek működtek.
  • Az Augustus megteremtette rendszert, a császárság első szakaszát principátusnak, a 284-től, Diocletianus uralmától kezdődő második szakaszát pedig dominatusnak nevezzük.
  • Augustus saját uralmát, de annak eredetét is természetfelettivé kívánta tenni, ezzel bizonyítva hatalmának jogosságát.
  • Ezt a célt szolgálta már az Octavianus helyett az Augustus név használata is, valamit az, hogy Julius Caesart istenné avattatta, önmagát pedig az isteni Caesar fiaként ünnepeltette.
  • Később minden császárt istenné avattak, áldozatokat mutattak be oltáraik előtt, templomot emeltek tiszteletükre.
  • Augustus változtatott a polgárháborúk során sokat szenvedett provinciák helyzetén.
  • A tartományokat kettéosztotta: a senatus hatáskörében maradtak a régiek, az újakat illetve a határon lévőket pedig ő maga, megbízottjai útján kormányozta.
  • E területeken megszüntette az adóbérleteket is.
  • A provinciák lakói személyesen hozzá fordulhattak panaszaikkal.
  • Ezek az intézkedések elindították a gazdaság fellendülését és óriási adóbevételekhez (400 millió sestertius) juttatták az államkincstárat.
  • Ebből az összegből tekintélyes rész Augustust illette meg, s ennek kezelésére külön, ún. császári kincstárat szervezett.
  • A principátus rendszerén belül a történettudomány dinasztiánként, uralkodócsaládonként korszakolja a császárkort.
  • Augustus és az őt követő négy uralkodó (68-ig) a Julius-Claudius dinasztiába tartozott.
  • Majd a Flaviusok (69-96), az Antoninusok (96-192), a Severusok (193-235) következtek.
  • A sort az ún. katonacsászárok zárják (235-284; más datálás szerint 235-275).
  • Összefoglaló nevük arra utal, hogy kinevezésüket a katonaságnak köszönhették, a légiók kiáltották ki őket császárrá.


A békeoltár











A Római Birodalom és polgárai

A gazdasági élet változásai az ókori Rómában:


  • A hódítások következtében átalakult a mezőgazdálkodás rendszere.
  • A Kr. e. 3. századig döntően kisbirtokon folyt a gazdálkodás, főként kenyérgabonát, főzeléknövényeket és szőlőt termelve.
  • Ezt egészítette ki az állattartás a legelők és makkos erdők közös használatával.
  • A kisbirtokok tulajdonosai a valamikori plebejusokból és Itália - különböző jogállású - népeiből kerültek ki.
  • Mivel ők adták a hadsereg gyalogságát, a háborúk következtében több időt töltöttek a harcmezőn, mint az otthoni földműveléssel. (Egyébként könnyebben meg is lehetett gazdagodni egy kis rablással és jó szerencsével, mint a kemény munkával.)
  • Az otthonmaradók nem igen bírták gazda nélkül a munkát, így fokozatosan elszegényedtek, földjüket átvették a közép- és nagybirtokosok.
  • Sőt, a közfölddé (ager publicus) lett meghódított területekből korlátlan mennyiség állt rendelkezésükre birtokuk nagyobbítására.
  • (Akadtak szép számmal ezer iugerum - 250 ha, azaz 250x10 ezer m2 - feletti birtokok.)
  • Ezeken az ún. latifundiumokon nem szegény szabadokat foglalkoztattak, mert a katonai kötelezettségeik bármikor elszólíthatták őket, hanem rabszolgákkal műveltették.
  • S rabszolgában, megint csak a hódítások következtében, nem volt hiány.
  • (Itália kb. 4 milliónyi lakosának egyharmada - egynegyede lehetett a rabszolga, egy rabszolga ára kb. fél kiló ezüstnek, egy-kétezer sesteriusnak felelt meg.)
  • Az újabb és újabb sikeres hadjáratok, a rabszolgasorba vetett hadifoglyok, a provinciák lakóinak milliói az olcsó munkaerő korlátlan tömegét jelentették.
  • E folyamat eredményeként a Kr. e. 2. századtól a rabszolgamunkára alapuló közép- és nagybirtok vált uralkodóvá.
  • Megváltozott a birtokok termékszerkezete is.
  • A fiatal világbirodalom fejlett mezőgazdasági termeléssel rendelkező földterületeket foglalt immár magába, így lehetővé vált az olcsó gabona behozatala.
  • A birtokokról ennek következtében a gabonatermelés kiszorult, inkább piacra termelő szőlő-, olajültetvények, gyümölcsösök és kertek jellemezték ezeket.
  • Róma ipara, kereskedelme és pénzpiaca számára korlátlan lehetőségek kínálkoztak a hódítások következtében.
  • Nem veszélyeztették a vetélytársak a vállalkozási, befektetési lehetőségeket, a kézműves termékek számára újabb és újabb piacokat szereztek.
  • A gazdaság minden területén kecsegtető volt a gyors meggazdagodás esélye.


A provinciák helyzete:

  • A provincia szó eredetileg annyit jelentett, hogy megbízás (a meghódított terület igazgatására), később használták az elfoglalt tartományok megjelölésére.
  • Igazgatásának rendje is folyamatosan alakult ki.
  • Az első ilyen "tartomány" Szicília volt, amit az I. pun háborút követően szereztek meg a rómaiak.
  • A Kr. e. 2. század közepéig azonban újabb nyolc, területnagyságában és értékében különböző provinciát - Szardíniát, Korzikát, Gallia Cisalpinát, Gallia Transalpinát, Hispania citeriort, Hispania ulteriort, Makedóniát, Asiát vont ellenőrzése alá Róma.
  • Kormányzójuk rendszerint a hivatalból lelépő consul vagy praetor ill. ezek helyettese volt.
  • Egy évre választották őket és hivatali idejük alatt teljhatalommal rendelkeztek a provincia helytartójaként.
  • (Ez idő letelte után lehetett panasszal élni ellenük a római senatusnál.)
  • A provinciákon is érvényesítették a divide et impera elvét: egyes városok a helytartónak voltak alárendelve és fizettek adót, míg mások szabadok voltak és háború esetére katonaállítási kötelezettséggel vagy pénzbeni hozzájárulással tartoztak.
  • A provinciákban az adók behajtását bérbe adták pénzembereknek vagy társaságoknak, akik előre befizették a kincstárnak az összeget és a provincia lakóiból ennek többszörösét sajtolhatták ki.
  • Az adókon kívül a provinciáknak kellett eltartaniuk a helytartót, kíséretét és az ott állomásozó légiókat.


  • A provinciák helyzetét két szempont határozta meg: minél több jövedelmet biztosítsanak Rómának és egyben hatalmának támaszpontjai legyenek.
  • A felbecsülhetetlen jövedelem, ami a provinciákról áramlott, adókban azaz pénzben, nemesfémben, termékekben lehetővé tette azt, hogy a senatus Kr. e. 168-ban mentesítette a római polgárokat az adófizetéstől (a vagyon után fizetendő adó alól).

Társadalmi változások az ókori Rómában:

  • A hódítások hatására bekövetkező gazdasági változások megváltoztatták a római társadalom szerkezetét.
  • Korábban az egyén társadalmi helyzetét döntően a származás, a földbirtok, a politikai életben betöltött szerep határozta meg - most ez kiegészült a pénz, az ügyesség, az ambíciók, a gazdasági lehetőségek kihasználása, a lakhely, a jogi helyzet szerinti különbségekkel.
  • A hódítások során adódó gazdasági lehetőségek haszonélvezői a szenátusi arisztokrácia tagjai voltak, akik származásuk, politikai életben való jártasságuk révén tovább gyarapították földbirtokaikat.
  • Hozzájuk zárkózott fel egy új réteg, a lovagoké, akik vállalkozásból, kereskedelemből, pénzügyletekből gazdagodtak meg, azonban vagyonukat szívesen fektették földbirtokokba. Itália és a provinciák területén létezett egy elsősorban földbirtokosokból álló helyi vezető réteg, melynek jogi helyzete, vagyona, kultúrája területről területre különbözött.
  • Itáliában rengeteg római polgárjoggal rendelkező paraszt élt.
  • A hódítások következtében azonban a kisbirtokosok tönkrementek, sokan közülük a városokba, főként Rómába özönlöttek.
  • A beköltözők a felszabadított rabszolgákkal együtt egyre szélesítették a városi munkanélküliek, azaz a proletárok rétegét.
  • A római köztársaság válsága idején feszültséget jelentett, hogy kedvezőtlen helyzetben volt az itáliai szövetségesek és a provinciák lakóinak többsége, mert nem rendelkeztek római polgárjoggal, és ráadásul saját uraik és a római állam egyszerre kívánt hasznot húzni belőlük.
  • Legalacsonyabb társadalmi rangja a római társadalomban a rabszolgák tömegeinek volt, hiszen nem rendelkeztek személyi jogokkal, és főként a bányákban és földbirtokokon kegyetlenül kizsákmányolták őket.
  • Igaz, szakképzettségüktől és munkakörüktől függően igen eltérő életkörülmények között éltek, így a szinte a család barátjának számító nevelőtől kezdve a templomi szolgálatot teljesítőkön át a valóban csupán beszélő szerszámnak tekintett bányászokig mindenféle állapotú rabszolgák léteztek.

Római istenek:

  • A rómaiak legrégibb istenhármasának első helyen szereplő tagja Jupiter. 
  • Ő a jó, gondoskodó égi atya.
  • Számos melléknévvel - a fényhozó, az esőküldő, a határ őrző, a lesújtó stb. illették, melyek különböző szerepeire is utalnak.
  • Az ősi istenhármas második tagja Mars, az erő és védelem, az élet és halál ura.
  • A római nép ősatyja. (Nevét a március hónap, a római évkezdő első hónap örökítette meg.)
  • Quirinus a szabinok törzsi istene lehetett és az összeolvadás során válhatott az ősi istenhármas tagjává mint a parasztok védelmezője.
  • Iúnó etruszk eredetű istennő.
  • A Kr. e. 6. századtól Jupiter és Minerva társaságában Regina melléknévvel mint anya, égkirálynő szerepben a legnagyobb megbecsülésnek örvend, nevét a június hónap őrzi.
  • Itáliai eredetű istennő Minerva, aki minden szerzett tudás istennője, így például a kézművesek, a művészek, a bölcsek védője.
  • Vesta a házi tűzhely és az államtűz istennője. 
  • Ő is mint Minerva szűz istennő.
  • Szolgái a Vesta-szüzek, 4 majd 6.
  • Feladatuk a tűz őrzése.
  • Akit Vesta-szűznek kiszemelnek 10 éves, majd 10 évig tanulja az istennő kultuszát, 10 évig gyakorolja, újabb 10 évig tanítja.
  • A szépség és szerelem istennőjét tisztelik Venusban, aki a mitológia szerint Aeneas anyja volt. (A hét egyik napja a francia vendredi, angol wenesday őrzi nevét.)
  • Ceres a görög Démétér megfelelője Aphrügiai eredetű istennő, Kübélé, mint Magna Mater kerül a római istenek közé.
  • Az idegen istenek átkeresztelése megkönnyíti a beillesztést.
  • A római nép nagy ön- és küldetéstudatát bizonyítja az általuk teremtett Dea Roma, Róma istennője.
  • A város női megszemélyesítője kultikus tiszteletben részesült, templomokat emeltek a tiszteletére.
  • A nyilvános szórakozási lehetőségek közül a cirkuszi játékok a legrégebbiek.
  • A legnagyobb cirkuszi épület a római Circus Maximus volt.
  • Ókori leírások és megmaradt romjai alapján rekonstruálták: pályája 800 méter hosszú és 80 méter széles volt, 12 ezer néző fért el lelátóin.
  • Itt tartották a lovasjátékokat, elefántversenyeket, fogatversenyeket és egyéb látványosságokat.



A várostól a birodalomig

Róma alapítása:


  • Róma kiváló fekvése - a Tiberis folyó alsó átkelő helye -, a közlekedés és vízellátás biztosítása méltán tehette egy későbbi világbirodalom fővárosává ezt a falusi települést.
  • Ez a földrajzi tény azonban nem elégítette ki már az ókorban sem a történetírókat, akiket lázasan foglalkoztatott Róma alapításának története.
  • Az egyik változat szerint - Aeneas trójai hős volt az alapító, a másik szerint Romulus és Remus, a pásztorok felnevelte ikerpár volt az alapító.
  • Két történetből végül a Kr. e. 3. századra született egy olyan változat, amely mindkettőt magába olvasztotta: Aeneas fia Ascanius Alba Longát alapítja, míg Romulus és Remus, kiknek apja maga Mars isten, anyja albai királyleány pedig Rómát.
  • A történetírók még az alapítás idejét (ab urbe condita) is tudni vélték, s Kr. e. 753-ra tették.
  • A régészek ásatásai nem mindenben tudták megerősíteni a hagyományt: szerintük Alba és Róma nagyjából egyidős, s már a Kr. e. 10. század óta lakott.
  • Zsúpfedeles kunyhókból álló falucska lehetett, úgy 2-300 lakossal.
  • Földművesek voltak, háztartási tárgyaikat maguk készítették.
  • Kr. e. 8. század közepétől szaporodik a régészeti anyag, főként a sírleletek, amely a lakosság számbéli növekedésére utal.
  • A sírokban elhelyezett értékes dísztárgyak a társadalmi differenciálódást és a görög gyarmatvárosokkal megélénkülő kapcsolatokat is bizonyítják.
  • Egy századdal később Róma már városias település - a majdani hétből, három dombot a Forumot, Quirinalist és Esquilinust foglalja magába - időállóbb házakkal, sőt a Forumon középületekkel.
  • A hagyomány tudni véli, hogy az első rómaiak a szabin nők elrablásával szereztek feleséget maguknak.
  • A valóságban annyi bizonyos, hogy a szabinok fontosak lehettek Rómában, nyelvükben, a latin alapszókincsében sok szabin szó szerepel.
  • Róma alapítása tulajdonképpen egy folyamat, amely során a latin ajkú közösségbe más, később bevándorolt csoportok - a hagyomány szerint a sabinok - is beleolvadtak, majd ez a közösség hozta létre a városállamot.

A királyság kora az ókori Rómában:

  • A város alapításától a Kr. e. 509-ig tartó időszakot nevezzük a királyság korának.
  • Hét királyról szólnak a történetírói munkák, részletezik az uralkodók tetteit, amelyek segítségével bemutatják a korabeli társadalmat.
  • A társadalom leírásával több római mondában is találkozhatunk, ám nehezen ellenőrizhető ezek hitelessége.
  • A későbbi, Kr.e. 5. századi jogi szövegekből azonban felfejthetőek a korábbi viszonyok.
  • A társadalom alapja feltehetőleg a nemzetség (gens) volt, amelynek tagjai közös őstől származtatták magukat.
  • A történetírók azt is tudni vélik, hogy eredetileg 300 nemzetség volt.
  • A nemzetség minden tagjának két neve volt, a személynév és az atya nevéből képzett nemzetségnév.
  • A nemzetségfők alkották a király tanácsadó-testületét, a senatust, leszármazottaik pedig magukat patríciusoknak (akiknek atyjuk van) nevezték, és azt tartották, hogy ők "Róma népe".
  • A korai római társadalomban a vezető nemzetségeknek nagyszámú klientúrájuk volt.
  • Ez azt jelentette, hogy a pártfogó (patrónus) bizalmába és oltalmába fogadott egy másik szabad embert (kliens).
  • Ez utóbbi patrónusa védelmére bízta magát, a védelemért tiszteletet tanúsított és meghatározott szolgálatokat teljesített.
  • E viszony mindig a nemzetségen belül jött létre és örökletes volt.
  • Az alapító nemzetségek után, később betelepült vagy meghódított latinokat plebejusoknak (plebs: köznép) nevezték.
  • Szabad embereknek számítottak, de politikai jogaik nem voltak.
  • A Kr.e. 5. században már csak nyomai maradtak a nemzetségi szervezetnek, s a gazdaság és társadalom alapegysége a família lett.
  • Ez leginkább egy kiterjedt nagycsalád - szervezethez hasonlítható.
  • Élén állt a pater familias, azaz a családfő, aki élet és halál ura volt, tulajdont is csak ő szerezhetett.
  • A római állam élén Kr.e. 509-ig a király állt, ő volt a politikai, katonai, jogi és vallási vezető.
  • Ez nem volt valamiféle örökletes hatalom.
  • Ha egy király meghalt, a jósok jelek segítségével választották meg utódját, melyhez a tanácsadó-testület, a senatus és a nemzetségi szervezet alapján működő népgyűlés (comitia) szavazata is kellett.
  • Így a király hatalma isteni vagy természetfeletti eredetűnek számított.
  • A hagyomány szerint a 300 nemzetség 30 curiára tagolódott.
  • Ezek alkották a nemzetségi alapon szerveződő népgyűlést - comitia curiata, curiata = curiákból álló.
  • Kr. e. 509-ben arisztokraták egy csoportja letaszította a trónról a könyörtelen zsarnok hírében álló királyt, Tarquinius Superbust (Gőgös) és köztársasági kormányzást vezetett be.
  • Mély nyomokat hagyott a királyság emléke a rómaiakban, mert majd ötszáz éven keresztül megmaradt a tartózkodás ezen államformától, olyannyira, hogy a politikai harcokban komoly vád volt, ha rásütötték valakire a bélyeget: királyságra tör.

Itália földrajzi környezete:

  • Róma történetének tágabb kerete az Appennin-félsziget, azaz Itália.
  • A félszigetet északon, Európa többi részétől az Alpok hegylánca választja el.
  • E félsziget domborzati és éghajlati szempontból is két, jól körülhatárolható részre osztható: a kontinentális éghajlatú Pó-völgyére, és a mediterrán félszigeti részre.
  • A Pó-völgye kiterjedt síkság, melyet hegyek vesznek körül.
  • Mezőgazdálkodásra jól használható, termékeny terület, makkos erdői disznó tartásra alkalmasak.
  • A közlekedés lehetőségét a Pó folyó biztosítja.
  • Déli része mocsaras-lápos vidék, melynek lecsapolása, termékennyé tétele már a Kr. e. 2. században megkezdődött.
  • A félszigeti rész közepén az Appenninek hegylánca fut végig, s körülötte tengerparti síkságok helyezkednek el.
  • A Tirrén-tenger felé eső oldal szerencsésebb természeti adottságokkal rendelkezik mint az Adriai-tenger partvidéke, például két folyó biztosítja a vízellátást és a közlekedést (Arno, Tiberis), így fontosabb szerepet játszott a történelem alakulásában is.
  • Ha Itália földrajzi adottságait összevetjük a görög területekével, azt láthatjuk, hogy szintén félsziget, mélyen benyúlva a Földközi-tengerbe, de partvidéke már nem annyira tagolt.
  • Területe, földje alkalmas a mezőgazdasági termelésre, megterem a búza, a zab, az árpa, lehet szarvasmarhát, disznót tartani s mint a görög világban, az éghajlat alkalmas a szőlőtermesztésre.
  • Az adottságoknak köszönhetően az itt lakók mellékesen foglalatoskodtak csak iparral, kereskedelemmel.
  • Még a gondolkodásukban, értékrendjükben is első helyen szerepelt a " jó földműves".

Itália legrégibb lakói:

  • Az etruszkok:  
  • Az ókori Itália legtitokzatosabbnak tartott népe, az etruszkok az Arno folyó vidékén éltek.
  • Nyelvüket ismerjük, de nem értjük, pedig a források szerint a Kr. u. 1. században még beszélték.
  • A Kr. e. 7. században érték el hatalmuk fénypontját, melyet a 12 etruszk város szövetsége biztosított.
  • Városaik élén királyok álltak.
  • A gazdaságuk a földművelésre alapult.
  • Az etruszk kultúra nagy hatással volt a rómaiakra, innen veszik át az uralkodói jelvények, a fasces használatát, a versenyjátékokat, a győzelmi szertartás szokását.
  • Az építészetben maradandó találmányuk a boltozat.
  • A névanyagból és a hagyományokból tudjuk, hogy etruszk családok Etrurián kívül is megtelepedtek, így Rómában is.
  • Civilizációjuk hanyatlását a tudósok összekapcsolják a dél-itáliai görög városok és az italicus törzsek megerősödésével.

A köztársaság:

  • Rómában megszűnt a királyság.
  • Vezetőket választott ugyan a nép, de vigyázott, hogy a hatalom egy ember kezében se váljék zsarnoksággá.
  • Tarquinius Superbus kiűzetése után minden évben két-két consult választottak, ezek megosztották maguk között a hatalmat és ellenőrizték egymást.
  • Mellettük az atyák testülete, a senatus döntött az állam ügyeiben.
  • A consulok és a senatus álltak a római köztársaság élén.

Az arisztokratikus köztársaság:

  • A királyság megdöntésével Rómában arisztokratikus köztársaság jött létre.
  • A király helyére, szerepének betöltésére évente két consult választottak (a vagyoni cenzus alapján működő népgyűlés).
  • Ez azonban nem jelentette, hogy egy király helyett kettőt ültettek volna a hatalomba.
  • Ugyanis a consulok hatalmát korlátozta a kollegialitás (vagyis, ketten osztoztak a főszerepben, egymást is ellenőrizve).
  • Időben egy évig tartott a hivataluk, az újraválasztás tilalmát is kimondták.
  • Ráadásul, döntésük ellen fellebbezni lehetett a népgyűléshez.

A senatus szerepe:

  • A kormányzás folytonosságát a senatus biztosította, amely a legtekintélyesebb szervezet volt Rómában - az állami tisztségviselők is hivataluk lejártával tagjai voltak, maradtak - így tulajdonképpen az elöljárók a senatus akaratának végrehajtói voltak.
  • A plebejusok polgárjogi küzdelmei után is a senatus maradt a legtekintélyesebb politikai intézmény.
  • A testület feladata a törvény-előkészítés, tanácsadás, diplomáciai ügyek intézése volt.
  • Az alapszabályok alól egyetlen kivétel volt, amikor fél éves időtartamra, valamely súlyos válságra való tekintettek egy fővezérre, dictatorra ruházták az összes hatalmat.
  • Ilyen válsághelyzet adódhatott a belső konfliktusokból: a köztársaság megszervezése nem ment csatározások nélkül, történetek szólnak arisztokrata csoportok magánháborúiról, a Capitolium megszállásáról és a plebejusok megmozdulásairól.
  • A belpolitikai problémák mellett azonban Rómának igencsak tartania kellett külső támadásoktól is.

A római köztársaság igazgatása:

  • Róma területének növekedésével, az igazgatási feladatok sokasodásával, s a plebejusok mozgalmainak nyomán egyre több hivatalt hoztak létre.
  • Ezek a funkciók eredetileg a király, majd a két consul feladatai közé tartoztak.
  • Ilyen új hivatal volt a questorok tisztsége, akik a consulok segítségére volt ak bírósági, majd pénzügyek intézésében, miután a praetorok tiszte lett az előbbi.
  • A censorok 4 - 5 évente vagyonbecslést végeztek.
  • A consulok vallási feladatokat nem láttak el, ezt a főpap, azaz a pontifex maximus gyakorolta.
  • Az állami hivatalt viselőket magistrátusoknak nevezzük.
  • E választott hivatalnokok dolga volt a törvények végrehajtása.
  • A törvényhozás három különböző alapon szervezett népgyűlésen folyt a köztársaságkori Rómában: a nemzetségek szerinti (szerepe egyre csökkent), a vagyoni alapon szervezett (a Kr. e. 3. században itt már csak háború és béke ügyében döntöttek) és a területi alapon szerveződő népgyűlésen. (35 területi egység, tribus volt, melyek mindegyike 1 szavazattal rendelkezett.)
  • A senatus továbbra is a legtekintélyesebb intézmény maradt.
  • Feladata a törvény-előkészítés, tanácsadás, diplomáciai ügyek intézése.
  • A hivatal ellátásáért a köztársaságkori Rómában nem járt fizetés, ezért csak gazdagok pályázhattak.
  • A hivatalok ellátását nem csupán a vagyoni helyzet határozta meg, hanem életkorhoz és letöltött katonai szolgálathoz is kötötték.

Róma polgárai:

  • A plebejusok Rómába kerüléséről és szerepéről a királyság korának idejéből nem rendelkezünk hiteles információkról.
  • A történészek közül néhányan azt feltételezik, hogy míg a patríciusok állattartással foglalkoztak, addig a plebejusok földművesek voltak.
  • Viszonyukban a római történetírók sem igazítanak el megfelelően minket, annyi azonban bizonyos, hogy a korai köztársaság idején, a Kr. e. 5. században a plebejusok szervezett mozgalmakat indítottak érdekeik érvényesítéséért.
  • Jogi helyzetükből adódóan érdekérvényesítési lehetőségeik hiányoztak: nem volt népgyűlésük, nem számíthattak patrónusi támogatásra sem.
  • Így a mozgalom eszköze a katonai szolgálat megtagadása illetve a "polgári engedetlenség" egyik formája, a kivonulás (secessio) volt.
  • Önszerveződésükkel - a patríciusok mintájára - érdekeik képviseletét akarták elérni.
  • A plebejusok Kr. e. 494-ben a Szent Hegyre való első kivonulásuk során elérték az érdekképviseletük létrehozását.
  • Évente a consulok mintájára kezdetben kettő, később öt majd tíz néptribunust választottak, akik vétó ( törvények bevezetését megakadályozó ellenvetés) és mentelmi joggal (sérthetetlenség, védelem minden személyes vagy politikai támadástól) rendelkeztek hivatali idejük alatt.
  • A plebejusok követelései a Kr.e. 3. század folyamán teljesültek.
  • Érzékenyen érintette őket az a római szokás, hogy a nem fizető adóst tartozása fejében szolgálatra kötelezték.
  • Feltehetőleg, ha az ember egyszer egy ilyen helyzetbe került nem igen tudott megszabadulni.
  • Ezt az adós intézményt Kr. e. 326-ban szüntetik meg.
  • A plebejusok szerették volna elérni az amúgy is szűkösen rendelkezésre álló földek igazságosabb elosztását.
  • Bár Róma fokozatosan gyarapodott, a Kr. e. 5. században területe elérte 822 km2-t, a plebejusoknak nem sok haszna volt belőle.
  • A meghódított területeket közföldként (ager publicus) kezelték hivatalosan, tehát Róma tulajdonának számítottak, mégis a patríciusok sajátjukként kezelték és csak pénzért juttattak ebből másoknak használatra. 
  • Kr. e. 367-ben egy földtörvényben végül meghatározták, hogy egy-egy család mennyit bérelhet a közföldekből, elvben így lehetőséget nyújtottak a plebejusoknak is a földhöz jutásra.
  • A plebejusok sürgetésére írásba foglalják a törvényeket Kr. 451-ben. A XII táblás törvények képezik a római jogrend alapjait. (A teljes szöveg nem maradt fenn.)
  • Római jog alatt magánjogot értünk, azaz olyan jogot, mely az emberek egymás közti viszonyait taglalja.
  • Nem rendszeres törvénykönyv, témái a család, a tulajdon, a polgári jogi vétségek és bűncselekmények területére terjed ki.
  • Cikkelyei tiltás formában fogalmaznak.
  • A törvények Róma szabad polgárai számára egyenlő jogokat biztosítanak.
  • A polgári törvénykezés, bírósági ügymenet római példája mai napig érvényes a joggyakorlatban.
  • Az egyenjogúságért folytatott mozgalomnak fontos állomása volt, amikor törvényesnek fogadták el a patríciusok és plebejusok között kötött házasságot (Kr.e. 445).
  • A jogi egyenjogúság akkor vált teljessé, amikor végül Kr. e. 287-ben kimondták, hogy a plebejusok tribusonkénti (területi egység) népgyűlésének határozatai senatusi jóváhagyás nélkül is törvényerőre emelkednek.
  • A plebejusok polgárjogi harcának végeredményeként Róma szabad polgárai egyazon jogokkal, vagyis "római polgárjoggal" rendelkeztek.
  • A polgárjog a népgyűlésen való részvétel és szavazás jogából, hivatalra való választhatóság jogából, fellebbezési jogból, házassági jogból és a magántulajdon jogából állt.
  • Ennek a változásnak köszönhetően fokozatosan vesztett jelentőségéből, hogy valaki patrícius vagy plebejus származású volt.
  • A felemelkedés lehetősége nyitva állt.
  • A plebejusok politikai egyenjogúságának kivívásával átalakult a római társadalom.
  • A Kr. e. 3. századra kiformálódott egy új vezető társadalmi réteg, a nobilitas, amelynek tagjai a patríciusokkal összeolvadó jómódú plebejusok voltak.
  • Az új társadalmi réteg a vagyona alapján gyakorolta hatalmát, és a senatuson valamint kapcsolatain keresztül igyekezett befolyásolni a politikát.
  • A teljes jogú polgárok mellett egyre jelentősebb számban jelent meg a felszabadított rabszolgák (libertinusok) csoportja, akiket csak a vagyonszerzés joga és a területi népgyűlésen való részvétel illetett meg.